Isten után megyek a mosdóba.
Nem ahhoz az istenhez és nem
ahhoz a mosdóhoz, ami megtisztít
ami megmosdat. Meglehet nem
is érek oda; miközben egy sör;
így lesz a kereszténynek viselt
keresztje, mondhatnám úgyis
meghalok majd holnap. Mint
Szókratész, halálom előtt sosem
hallott muzsika szól. Én is
hangszerhez nyúlok; egy üveg
vodka. Aztán semmi. Csak víz,
csak Isten. Csönd. Így ülök bele
egy forró vízzel teli kádba, amiről
azt hiszem az otthonom. Isten
majd istenien megnyugtat, és
elmagyarázza én egy letűnt táj
utolsó példánya vagyok, egy
leviatán, aki már nem fér bele a
halastóba. És akkor én tudom, hogy
rég erre vártam, ő ezt látja rajtam,
és gyengéd mosolyát egészen addig
kísérem végig a vízfelszín alól, míg
ernyedt szemhéjam mögül
el nem tűnik a világosság.
