Az esendőségem már csak döntés,

véletleneim a halandóság árnyékba zárva

Bele van temetve a szénbe minden könnyem,

már nincs vödör, mit leeresztenék a mélybe.

Kilúgozódtam,

a víz semlegessége

már nagyon régen megborult.

Érzem őt: így is úgy is,

de csakúgy már soha.

Az én sírásom már nem sír,

mintha mindig csak tárgyak

lettek volna azok

a házak otthonos hangulattal.

Sírj, sírj!

És nem tudod látni

a sebben a vért.

Nyílás az anyag áradásra.

De ma félem igazán,

hogy elszaladtam.