hogy anyámék mit gondolnak róla
azt én pont leszarom.
én úgy gyászolok, hogy este
elmegyek berúgni a legtávolabbi
helyre, ahova meghívnak, és egy
csajjal - aki nem is épp az esetem-
kényeztetem magam éjfélig,
majd mikor jön az utolsó vonat,
hogy vigyem haza magamhoz,
akkor nem hogy nem fekszem le
vele, de még kerülöm is a ráutaló
magatartást, aztán másnap
elképzelem, akkor az egyetemen
nem azért álltam -mondhatni
szédültem ki- a büfénél a sorból,
mert anyám felhívott, hogy a ceglédi
kórházba már ne menjek-
" már nincs velünk tata"
és emlékszem milyen volt,
amikor a vonaton módszeresen előtört
a verselhetnékem. nincs bűntudat,
csak első szó. lehetőséget láttam benne,
kihívást, "mert most tényleg nem
akárkinek halt meg a nagyapja".
próbáltam rögzíteni másnapos fejjel,
és azon bosszankodtam, istenem,
mekkora közhelyek a szavak,
semmi egyéniség nincs mögötte,
pedig ez most mind velem történik.
otthon anyám épp aznap "ünnepelte" a
születésnapját, így a halottról, anyám apjáról,
csak a temetésen esett szó,
majd anyám a ravatalozónál
a bűntudattól, mi nem tudom mitől,
folyamatosan sírtunk
