Idén is járják a világot a 2010-es év legjobbnak ítélt sajtófotói. A mintegy ötvenöt fotóriporter munkáiból álló World Press Photo kiállítás a Néprajzi Múzeumban tekinthető meg október 30-ig.

A monumentális csarnokban sétálva a paravánokról a szenvedés, a kegyetlenség és a halál fog farkasszemet nézni velünk. A képek nagy része megrázó, mi több sokkoló. Gyilkosságot, katasztrófát, vért és holttesteket tesznek örökké valóvá. Olyan pillanatokat, amelyekben nyoma sincs a kegyelemnek és a méltóságnak.

A World Press-t 1955-ben rendezték meg először, Hollandiában. A célja, hogy népszerűsítse a sajtófotósok munkáját, és felhívja a figyelmet a világban zajló erőszakra, világunk problémáira. A valóságot hivatott ábrázolni, legyen az akármilyen szörnyű. A valóság pedig már csak ilyen, meghalnak emberek, olykor százával.

Mégis felvetődött bennem a kérdés: Hol a határ? Ezek a képek vajon nem gázolnak-e bele az emberi méltóságba, majdnem annyira mint azok az események, amelyekről tudósítanak? Az, hogy poszter méretűre nagyítva a világ bármely pontján, bárki számára megtekinthető egy ember oszlásnak indult teste, valóban egy jelentéktelen áldozat a jó ügyért? Valóban ez az út vezetne az empátiához és a részvéthez? Nem hinném.

Már tavaly megfogalmazódtak bennem ezek e kételyek, és az idei World Press megerősítette őket. Mintha a legnagyobb nemzetközi sajtófotó kiállításon egyre nagyobb szerepet kapna a bulvár. A fotók megrendítőek lennének, de csupán hatásvadászok, elborzasztóak és üresek, mivel nem akarnak többet mondani, mint amit ábrázolnak: vért és halált, esztétikai szempontok és többletjelentés nélkül.

A XX. század elején még a háborús tudósításokban is kerülték a halál ennyire explicit megjelenítését. Az egyik ok az emberi méltóság tiszteletben tartása volt, a másik pedig egy tartalmasabb kifejezésmód lehetősége: a metaforáé. A halál ábrázolása csupán az élet hiányával, a háború megmutatása az üres csatateret ellepő ágyúgolyókkal.

Robert Capa törte át ezt a gátat A milicista hálával 1936-ban. Megmutatta a nagyközönségnek a halált,a maga csupasz és reális formájában. Fotóján a megfeszült, hátrahanyatló testet és arcot látjuk, de nincs vér vagy hús; ezek rejtve maradnak. Mindazt, amit Capa csupán sejtet, látni engedik a kiállítás egyes képei, egészen a részletekbe menően. Ma az ilyen felvételek nem számítanak kuriózumnak. Szinte minden nap találkozhatunk velük filmekben, híradókban és főként a nyomtatott sajtóban. A milicista halálát a különlegessége tette sikeressé, és az tette különlegessé, hogy az "első" volt. Ezek a fényképek a már szinte klisévé vált sokkoló naturalizmus folytonos fokozásával igyekeznek sikert elérni. Pedig kínálkozik egy egyszerűbb, emberibb, "régi" megoldás: a metafora és az elrejtve megmutatás.

Ez utóbbi megközelítést választotta  Riccardo Venturi, olasz fotóriporter. A haiti földrengés helyszínén készült képén nincsen más, csupán a lángokban álló régi vaspiac épülete és egy kislány. A lány még csak nem is sír, csak "bámészkodik". A pillanat visszafogottságában, csendességében rejlik az ereje. Venturi összhangot talált megmutatás és elfedés között; mindkettő kell ahhoz, hogy eltudja indítani a befogadót egy úton, amelynek a végpontja lehet akár az empátia.

Természetesen nem ez volt az egyetlen ilyen stílusú kép az idei díjazottak között, de évről évre csökken a számuk. Egy ilyen kiemelkedő fotóművészeti eseményen ennek nem lenne szabad megtörténnie. Fontos, hogy ezek a sajtófotók kommunikálni akarjanak, kérdezzenek, különben pontosan azt veszítik el, amiért létrejöttek egykor.

r.a.