2011 egyik legintezívebb könyvélményét kínálja Chuck Palahniuk hetedik regénye a Kísértettek (Haunted). Aki még nem találkozott a nevével, az nem figyelte meg elég alaposan a Fincher-féle Harcosok klubjának a stáblistáját, mert bizony mielőtt Brad Pitt és Edward Norton felejthetetlenül elgyepálta egymást, azelőtt is létezett a sztori, azelőtt is ütőképes anyag volt.

  A film kultusszá válásával megkezdődött Palahniuk égbe emelkedése is, sorra írta meghökkentőbbnél meghökkentőbb prózáit, kutatott és történeteket gyűjtött szexfüggőktől és rákban haldoklóktól, lázadóktól és kispolgároktól. Mint egy antropológus szedte össze a deviáns viselkedés mítoszait és szájról szájra terjedő bizarr meséit.

Ez már önmagában is érdekes és érdemleges anyag. Urban legends-ek és egy globális világ népmesei alakjai:

Marla Singer a posztmodern, nihilista királykisasszony, Tyler Durden a felszakadt szájú hercege. Öngyilkos szektások, akik kikerülve az életben Hamupipőke sorsára jutnak, és mindenes cselédek lesznek. Az egyszeri kisember, aki napjában húszszori kényszeres önkielégítéssel száll harcba a világ nyomása ellen. Brandy Alexander a transzvesztita jótündér, aki mindenkit széppé és különlegessé varázsol maga körül. Vagy a Kísértettek Cassandrája, aki a trójai mondakör semmibe vett jósnője volt valaha, ma már meg se szólal, egyetlen jóslata saját elkerülhetetlen halála marad, de nem mintha bárki is tanulna a sorsából.

Ezek a történetek és figurák képezik könyvei magját, a fabulát, amit pedig zseniálissá tesza jellegzetes Palahniuk-i elbeszélésmód és –modor. A cselekmény töredékekből összeállított montázsa, amit a minimalista irodalom orvosi selymével varr össze. Az emblematikus, mantraként visszatérő mondatok zsongásában formálódik az atmoszféra, amit az élőbeszédre emlékeztető tömörség és a tudomány precíz terminológiái, a fizikai világ leírása tesz kontrasztossá.

Világa stilizált és túlzó, olykor abszurd és mindig szatirikus. A sokk pillanatait morbid humorral lágyítja, a személyességet az objektív eltávolodással teszi elviselhetővé.    Összességében rámutat az élet és halál bagatell voltára, az emberiség feltűnési viszketegsége okozta pátosz hamisságára. Palahniuk lencséjén keresztül nézve az igazság mindig a túlzás és az elhallgatás között bujkál, teljesen közönyösen, arra hogy mi emberek mennyi energiát fordítunk félremagyarázására.

A Kísértettek egy novellafüzér, aminek a vázát egy fő történet adja, amiben pár tucat írójelöltet harminc napra bezárnak egy elhagyatott színházba, hogy elkészíthessék fő művűket. Ám az írás helyett valóság show szereplőkként kezdenek viselkedni, és egy öngerjesztő dráma közös létrehozásába kezdenek. Egy olyan horror történetet, ami nélkülöz minden természetfölötti elemet és beavatkozást.

Mindenkihez tartozik egy-egy történet és egy-egy őt jellemző szabad vers. Így jön létre a rétegzett, többszörös narráció: a „kamera mögötti kamera mögötti kamera” effektusa, ami formailag is alátámasztja és mintegy ironizálja is a tartalmat. Maguk a novellák a szereplők személyes történetét mesélik el, hol belső, hol külső nézőpontból, vagy akár egy zsarolólevél formájában, amit a Penge Kések Rt. Vállalati kommunikációs menedzseréhez írtak.

Mindükben közös, hogy az életükben elkövetett hiba határozza meg őket, illetve ők határozzák meg magukat a múltjuk hibái alapján. Legyen az egy maszturbálás közben bekövetkező baleset, egy gyilkosság, vagy a hírnévért feladott boldogság.

  A nyitó versben ezt az identitásalkotó módszert mutatja be:

„… Olyan neveket találtunk ki egymásnak, hogy „Hősszerelmes”.

         Meg hogy „Hiányzó Láncszem.”

         Meg „Anyatermészet”. Ilyen hülye neveket. Mondtuk, ami

                     eszünkbe jutott.

         Ahogy kiskorunkban is kitaláltunk neveket

                     a világunk növényeire

         és állataira. Ahogy a nektártól ragacsos bazsarózsát is,

                     amelyben hangyák nyüzsögnek, „hangyavirágnak”

         neveztük. A skót juhászt meg Lassie kutyának.

    De felnőtt fejjel is ugyanígy szoktuk valakire azt mondani, hogy

         „az a féllábú férfi”.

         Vagy: „az a fekete lány, tudod…”

    Úgy hívtuk egymást, hogy:

         „Rágalmazás Grófja”.

         Meg: „Rendfenntartó Nővér.”

     A neveket a történeteinkkel érdemeltük ki.

         A családja helyett mindenki

         a története alapján kapott nevet. Olyanokat, hogy:

         „Hajléktalan Hölgy”.

         „Mószer ügynök”.

    Meg olyan neveket, amik alapjául a foglalkozásunk helyett

         a bűneink szolgáltak:

         „Szent Béltelen”.

         Meg „Vandálok Hercege”.

         Vétkeink és bűneink alapján neveztük el egymást. Nem úgy,

                     ahogy a szuperhősöket szokás.                                     …”

A novellákat az olvasó képtelen valamilyen reakció nélkül feldolgozni, de Palahniuk előnyére legyen mondva, ezek a reakciók egyenlő arányban oszlanak meg a fájdalmas felszisszenés, borzongás, zsigeri undor és a hangos felkacagás között. Erről a feltétlen reflexről árulkodik az a tény is, hogy a szerző könyvet népszerűsítő turnéján a különböző felolvasásokon, ahol elhangzott a Zsigerek című novella összesen hatvanheten ájultak el…

Végszóként ezt a könyvet ajánlom mindenkinek, akinek van gyomra elviselni rothadó hús „látványát”, van szeme meglátni a rothadó magyarázatok mögött az igazság csontozatát, és van szíve megrendülni ezen az összképen.