Egyszer régen volt a techno. Meg az indusztriál. Meg a minimal. Egyszer régen Detroitból valami elindult, átégette az underground világot, és még most is szeretjük. Ti? Lehet nem. Én igen. A nem mindenkinek elérhető kultúra: TELEKOM BÓNUSZ ELECTRONIC MUSIC FESTIVAL 2011.
A mai srácok kevese tudja, hogy a 90-es években mennyire ízzott az underground Magyarországon (is). Sok jó klub, sok sztár volt a magyarok között is: Jutasi, Newl, Tommyboy, Budai...stb. Így a soron következő sorok, izgalmasabbak lehetnek az előttem lévőknek és nekünk, mint az utánunk jövőknek.
A BNV, azaz EXPO-n megrendezett Bónusz fesztre VIP-jeggyel mentem, tök ingyen, nyugodtan leköphettek, szerencsém volt. Az már a cudar része a dolognak, hogy a kiváltságos létem ellenére az első órában megjártam a poklot. Röviden, mert unalmas: félóra sorban állás, furakodok, elmaradt VIP-szalag (így sok helyre nem jutottunk be), azonnal teli ruhatárak (éjfélre voltunk bent), kuponos fizetés (meg kellett venni a műanyag tokeneket, hogy beválthasd alkoholra = értelmetlen).
Sorban álltam, hogy bejussak, az alkoholért, majd "tokenért", majd újra alkoholért, majd a ruhák miatt feleslegesen.
Éjjel 1 óra.
Négy aréna volt, különböző fellépőkkel, de hamar rájöttem, hogy a Ferry Corsten és Gareth Emery féle Becks Aréna, valamint Sasha nyáljával, és Joris Voorn féle ratyiskodó Burn aréna nem az én világom. Maradt a Telekom 1- ahol már javában ment a Richie Hawtin féle Plastikman live műsor, ami egészen tűrhető volt, főleg a vége 10 perc. Unikum a gyomorban, víz a kézben és ugribugri.
A negyedik aréna, szóval őszinte leszek, a netről néztem meg mi a neve: Rise fm aréna, amiben valamikor Palotai és Ludmilla is fellépett. Röstellem, nem csak, hogy nem tudtam, hogy hol van, de nem is érdekelt. Jó nekem. Mi volt még probléma? Irdatlan hideg volt, bár ez nem akadályozta meg a kiscsajokat és kissrácokat, vagy éppen nagysrácokat és nagylányokat, hogy miniszoknyában, vagy pólóban merev részegen futkározzanak a hidegben. T. Gyula majd meglátogatja őket.
Nos tehát így elég erősen, és mert már volt szerencsém hozzá, minden hidegben keveredés, és ilyenolyan ismerösök okozta hajjnemár ellenére erősen ráfókuszáltam Carl Coxra, ami a Plastikman show után jött. Elég gyengén kezdett, de amikor másodszorra visszaértem (mindig rohangálni kellett valami okán), bumm! Már az aréna bejáratában tudtam, ez ismerös. Ismerösen eksztázis zene, ismerösen van erőm mozogni rá, és ismerösen sok emlék és érzés tört fel belőlem ahhoz, hogy azt csináljam, amit már oly rég nem.
Én vagyok az origó
Beugráltam egy kényelmes helyre, és partnereimet a külvilág jelentéktelen margójára szorítva félig behunyt szemmel lovagoltam a zenén, ami rángatta a testem, simogatott belülről, és értelmetlen hangokat ordíttatott velem számomra új felhasználható energiával feltöltve engem. -Úristen! - gondoltam és már nulla kétséggel folytam szét nem törődve senki és semmivel. Mosolyogtam, és az eddig gyanakvóan engem firtató körülöttem táncolók rájöttek, hogy bár zord a fejem, nem vágom át torkukat, és visszamosolyogtak. Tömegtánc. Techno. Fokozások, húzások, Carl Cox... Ámen.
Ez a 49 éves afroamerikai ember úgy rángatott sokezrünket, mint hamiskártyás a paklit, és még ahhoz is volt pofája, hogy az utolsó fél órából 20 percig csak pihentessen minket, gyengébb számokkal. A végét öregesen belassította megmutatva mekkora szkreccsmester... a helyett, hogy dobott volna egy muzikális elélvezést, sebaj.
Lehet, én vagyok a baj?
Lehet, hogy nem volt jó ’PARDI’, csak én őrültem meg. Bár kétségkívül a sok boldog arc nem hazudik. Éjjel 2-től 4-ig még mutatott valamit az öreg. Aki érezte, meg is állt. Aki nem, az maradt Adam Beyeren, talán mert még dolgozott benne a cucc.
Mindenki másképp éli meg a zenei eksztázist, valaki soha. Ha más stílusban mozogsz, még akkor is megér egy a zakatolás. Kettőt is.
A biológus
Epilógus: Van egy slussz poén, ami inkább keserédes nekem. Telkom aréna vasárnap reggel 7: Budai. Ez most vicc?
