Minden nap meg akart halni.

Közel a házhoz, szinte a hátsókertjében robogott el a vonat, este hattól reggel hatig, minden páros órában. Felkelt fél hatkor – most vége lesz. Kiballagott szépen a sínekhez, várt. Mintha már hallotta volna a vonatfüttyöt, amikor ráébredt, hogy még igazából alszik, még meg sem mosakodott; így mégsem lehet meghalni. Bebotorkált a házba. Hidegvizet locsolt az arcára, nyakára. Felöltözött, majd visszament a sínekhez. Várt.

Átfutott az agyán, hogy a nővére néha meglátogatja. Olyankor hoz neki süteményt, természetesen a maradékot, amit az unokaöccsei nem ettek meg. Egy köteg fényképpel állít be a családjáról, mintha neki bármi köze lenne hozzájuk. Már hetek óta nem is jött, nincs ideje rá az új, a tökéletese családja miatt. Milyen mókás lenne, ha pont most jönne. Nem találná a házban. Nem értené, aztán egyszerre megérezné. Működésbe lépne az a kapocs, ami a testvérek közt olykor működik, és a nővére átrohanna a kerten, elrugaszkodna és az utolsó pillanatban, ellökné a vonat elől. Vagy elkésne, mondjuk, mert a boltban maga elé engedett valakit a pénztárnál. Elkésne, és ott találná véresen, felszabdalva. Eltorzulna az ara a szétroncsolt test látványától, és hetekig nem tudna aludni.

(Elmosolyodott.) Szívesen megnézné azt az arcot.

A sínek mocorgására lett figyelmes. Pontosan ebben a pillanatban kordult egyet a hasa. Éhesen nem lehet meghalni. Bement és jól bereggelizett; megadta a módját.

Tíz óra előtt ismét kint állt. Gyűlölte a délelőttöt. A délelőtt olyan mintha nem is a nap része lenne, lomha és álmos. Délelőtt nem lehet meghalni. Bement. Várt.

Lassan elvékonyodtak az árnyékok. Ismét a síneket nézte. Látta a vonatot messze, és a déli napot. Hogy szereti ezt a napszakot. Délben már meg lehet halni. Csak vigyázni kell, mert ez a napszak pillanatnyi. Igazából csak egyetlen pillanatig van dél, a tökéletes derékszög pillanatáig. Azt nehéz eltalálni. Nem kockáztat, inkább majd a következővel hal meg. Most ebédel inkább, paprikást, nem inkább húslevest, vagy mindkettőt.

Bement. Evett, aztán olvasni kezdett. Olvasni szeretett. Régen arról álmodozott, hogy ez lesz majd a munkája: olvas. Mások helyett is. Olvas majd az egész világ helyett. Már csupán percei voltak hátra hogy elérje a következő vonatot, de nem tudta letenni a könyvet. Nem talált egy olyan sort vagy mondatot, ahol abba bírta volna hagyni. Olyan elszántan kereste, hogy már izzadt is. Neki meg kell halni. Ezzel a vonattal, a két óraival. Tökéletes. De hiszen mégsem lehet úgy meghalni, hogy befejezetlenül hagyunk egy gondolatsort. De hiszen tökéletes lenne. A könyv tompán puffant a padlón. Rohanni kezdett, de még az ajtóig sem ért, amikor meghallotta a zakatolást. Pár percig bámulta az ajtókilincset egyetlen hang nélkül. Káromkodott.

Végső soron ráér. Addig megírja a búcsúlevelét. Sokára talált tollat és papírt. Írt egy sort, kihúzta. Végül egy oldalban elmagyarázta a nővérének és a szomszédjának, hogy nem bírta tovább. Hogy ezt a rengeteg terhet és fájdalmat (amit neki nap mint nap ki kell állnia) senki nem viselné el. Hogy neki nincs más választása. Borítékba rakta és letette az asztalra. Ismét elképzelte nővére arcát.

(Elmosolyodott.) Kiment. Várt.

Lefeküdt a sínre. A nyakát ugyan nyomta kicsit, de azért egész kényelmes volt. Kényelmes halála lesz. Nézte az eget, a felhőket, kereste a figurákat az alakjukban. Ez erre hasonlít, az meg amarra, ennek meg egészen macska formája van. Felugrott és kétségbeesve rohant vissza a házba. Remegő kézzel odabiggyesztette a búcsúlevél aljára.

„U.i.: Viseljétek gondját Cirmosnak!”

Teljesen összeomlott. Az a rühes dög mindent tönkretett. Pedig milyen gyönyörű halál lett volna.

Tökéletes halál.

A hatos vonatot már meg sem próbálta. A hat óra se nem délután, se nem este. Nem lehet olyankor meghalni. Másnap is meg akart halni. Kiment. Várt. Bement.

A következő nap is, és azután is…

Egy évvel később a vasúttársaság megszüntette a járatot. Nem ment több vonat. A nővére jött látogatóba. Nem találta sehol. Egyszerre csak működésbe lépett a kapocs, ami testvérek között olykor működik. Elrohant a pajtához és kitárta az ajtót. Ott lógott a közepén. Felakasztotta magát. Több száz búcsúlevelet hagyott. A nővére egy hétig nem tudott aludni.

R.A.