némely fa tüzes táncot lejt ma
bíbor szoknyájukban az őszutó érik
és a bokrok kik irigyek a táncukra
tüskés águkkal halkan fölvérzik
csupa seb az erdő ide-oda vérző
avar alján sok nagyszemű róka
kik nézik e táncot sötétedő ráncok
a tér bele kékül az éjbe mióta
áldoz a nyárnak szájak a szájnak
levelek a karmok senki se érti
miért' az az erdő, hol egyszerű szellő
vitte a testet a partra le inni
miért' az a gyilkos és lehetek e cinkos
ha a hold vörösében le merem ezt írni.
Isten után megyek a mosdóba.
Nem ahhoz az istenhez és nem
ahhoz a mosdóhoz, ami megtisztít
ami megmosdat. Meglehet nem
is érek oda; miközben egy sör;
így lesz a kereszténynek viselt
keresztje, mondhatnám úgyis
meghalok majd holnap. Mint
Szókratész, halálom előtt sosem
hallott muzsika szól. Én is
hangszerhez nyúlok; egy üveg
vodka. Aztán semmi. Csak víz,
csak Isten. Csönd. Így ülök bele
egy forró vízzel teli kádba, amiről
azt hiszem az otthonom. Isten
majd istenien megnyugtat, és
elmagyarázza én egy letűnt táj
utolsó példánya vagyok, egy
leviatán, aki már nem fér bele a
halastóba. És akkor én tudom, hogy
rég erre vártam, ő ezt látja rajtam,
és gyengéd mosolyát egészen addig
kísérem végig a vízfelszín alól, míg
ernyedt szemhéjam mögül
el nem tűnik a világosság.
2011 egyik legintezívebb könyvélményét kínálja Chuck Palahniuk hetedik regénye a Kísértettek (Haunted). Aki még nem találkozott a nevével, az nem figyelte meg elég alaposan a Fincher-féle Harcosok klubjának a stáblistáját, mert bizony mielőtt Brad Pitt és Edward Norton felejthetetlenül elgyepálta egymást, azelőtt is létezett a sztori, azelőtt is ütőképes anyag volt.
A film kultusszá válásával megkezdődött Palahniuk égbe emelkedése is, sorra írta meghökkentőbbnél meghökkentőbb prózáit, kutatott és történeteket gyűjtött szexfüggőktől és rákban haldoklóktól, lázadóktól és kispolgároktól. Mint egy antropológus szedte össze a deviáns viselkedés mítoszait és szájról szájra terjedő bizarr meséit.
Ez már önmagában is érdekes és érdemleges anyag. Urban legends-ek és egy globális világ népmesei alakjai:
Marla Singer a posztmodern, nihilista királykisasszony, Tyler Durden a felszakadt szájú hercege. Öngyilkos szektások, akik kikerülve az életben Hamupipőke sorsára jutnak, és mindenes cselédek lesznek. Az egyszeri kisember, aki napjában húszszori kényszeres önkielégítéssel száll harcba a világ nyomása ellen. Brandy Alexander a transzvesztita jótündér, aki mindenkit széppé és különlegessé varázsol maga körül. Vagy a Kísértettek Cassandrája, aki a trójai mondakör semmibe vett jósnője volt valaha, ma már meg se szólal, egyetlen jóslata saját elkerülhetetlen halála marad, de nem mintha bárki is tanulna a sorsából.
Ezek a történetek és figurák képezik könyvei magját, a fabulát, amit pedig zseniálissá tesza jellegzetes Palahniuk-i elbeszélésmód és –modor. A cselekmény töredékekből összeállított montázsa, amit a minimalista irodalom orvosi selymével varr össze. Az emblematikus, mantraként visszatérő mondatok zsongásában formálódik az atmoszféra, amit az élőbeszédre emlékeztető tömörség és a tudomány precíz terminológiái, a fizikai világ leírása tesz kontrasztossá.
Világa stilizált és túlzó, olykor abszurd és mindig szatirikus. A sokk pillanatait morbid humorral lágyítja, a személyességet az objektív eltávolodással teszi elviselhetővé. Összességében rámutat az élet és halál bagatell voltára, az emberiség feltűnési viszketegsége okozta pátosz hamisságára. Palahniuk lencséjén keresztül nézve az igazság mindig a túlzás és az elhallgatás között bujkál, teljesen közönyösen, arra hogy mi emberek mennyi energiát fordítunk félremagyarázására.
A Kísértettek egy novellafüzér, aminek a vázát egy fő történet adja, amiben pár tucat írójelöltet harminc napra bezárnak egy elhagyatott színházba, hogy elkészíthessék fő művűket. Ám az írás helyett valóság show szereplőkként kezdenek viselkedni, és egy öngerjesztő dráma közös létrehozásába kezdenek. Egy olyan horror történetet, ami nélkülöz minden természetfölötti elemet és beavatkozást.
Mindenkihez tartozik egy-egy történet és egy-egy őt jellemző szabad vers. Így jön létre a rétegzett, többszörös narráció: a „kamera mögötti kamera mögötti kamera” effektusa, ami formailag is alátámasztja és mintegy ironizálja is a tartalmat. Maguk a novellák a szereplők személyes történetét mesélik el, hol belső, hol külső nézőpontból, vagy akár egy zsarolólevél formájában, amit a Penge Kések Rt. Vállalati kommunikációs menedzseréhez írtak.
Mindükben közös, hogy az életükben elkövetett hiba határozza meg őket, illetve ők határozzák meg magukat a múltjuk hibái alapján. Legyen az egy maszturbálás közben bekövetkező baleset, egy gyilkosság, vagy a hírnévért feladott boldogság.
A nyitó versben ezt az identitásalkotó módszert mutatja be:
„… Olyan neveket találtunk ki egymásnak, hogy „Hősszerelmes”.
Meg hogy „Hiányzó Láncszem.”
Meg „Anyatermészet”. Ilyen hülye neveket. Mondtuk, ami
eszünkbe jutott.
Ahogy kiskorunkban is kitaláltunk neveket
a világunk növényeire
és állataira. Ahogy a nektártól ragacsos bazsarózsát is,
amelyben hangyák nyüzsögnek, „hangyavirágnak”
neveztük. A skót juhászt meg Lassie kutyának.
De felnőtt fejjel is ugyanígy szoktuk valakire azt mondani, hogy
„az a féllábú férfi”.
Vagy: „az a fekete lány, tudod…”
Úgy hívtuk egymást, hogy:
„Rágalmazás Grófja”.
Meg: „Rendfenntartó Nővér.”
A neveket a történeteinkkel érdemeltük ki.
A családja helyett mindenki
a története alapján kapott nevet. Olyanokat, hogy:
„Hajléktalan Hölgy”.
„Mószer ügynök”.
Meg olyan neveket, amik alapjául a foglalkozásunk helyett
a bűneink szolgáltak:
„Szent Béltelen”.
Meg „Vandálok Hercege”.
Vétkeink és bűneink alapján neveztük el egymást. Nem úgy,
ahogy a szuperhősöket szokás. …”
A novellákat az olvasó képtelen valamilyen reakció nélkül feldolgozni, de Palahniuk előnyére legyen mondva, ezek a reakciók egyenlő arányban oszlanak meg a fájdalmas felszisszenés, borzongás, zsigeri undor és a hangos felkacagás között. Erről a feltétlen reflexről árulkodik az a tény is, hogy a szerző könyvet népszerűsítő turnéján a különböző felolvasásokon, ahol elhangzott a Zsigerek című novella összesen hatvanheten ájultak el…
Végszóként ezt a könyvet ajánlom mindenkinek, akinek van gyomra elviselni rothadó hús „látványát”, van szeme meglátni a rothadó magyarázatok mögött az igazság csontozatát, és van szíve megrendülni ezen az összképen.
Tehát mint azt jeleztük, a Dürer Kertben őszi fesztivált tartanak, azon kedveseknek akik már bevonulnának a melegbe, lássuk hogy is nézett ez ki..
Halloweeni időszak alkalmából nem halloweeni bulikról számolnék be, (igazi halloweeni buli én azt gondolom nem is igen létezik ebben a városban), hanem arról a filmműfajról, ami talán az egyik leglenézettebb a többi között és alkotásainak nagy része pont a ködös, nyirkos novemberi időszakban játszódik. A horror nem csupán az ijesztegetésről szól, hanem a bizarr atmoszféra megteremtéséről és a különböző újfajta technikák kipróbálásáról. Ebben az időben megjöhet a kedv arra, hogy "ijesztő" és sötét hangulatú filmeket nézzünk, úgyhogy összeállítottam a filmgyártás kezdetétől azokat az alkotásokat, amiken keresztül szemléltethető a műfaj fejlődés és változása, azokat, amik a puszta ijesztgetésen kívül is megállják a helyüket önálló filmként.
1920as években kibontakozott német expresszionizmus tökéletes terep a horror megteremtésének. Ekkor születik meg Murnau alkotása, a Nosferatu, ami a Drakula-filmek közül emelkedik ki - az egyik leghatásosabb némafilmként számon tartva-, Dr. Caligari a maga pszichothrillerekre emlékeztető hangulatával és a Gólem, ami talán a legbizarrabb mind közül. Hiába régi a technika és, hogy némafilmekről van szó, a hatásuk sokszor felülmúl bármilyen későbbi hasonló alkotást. (Mindegyik elérhető meglepő módon Youtubeon)
1930as évek: 1931ben jön ki a Frankenstein és a Drakula is. Ezt a két alkotást nem kell bemutatni senkinek, azóta is igyekeznek a lehető legtöbb bőrt lehúzni róluk. Tény azonban, hogy korszakteremtő és azóta is legendás alkotásokról van szó. A Frankestein-történet szimbólumként szolgál sok későbbi filmnek az alapjául műfajtól függetlenül, a Drakula-filmek pedig megteremtik a főleg napjainkban igen népszerű vámpírkultuszt.
50es, 60as évek: Itt természetesen a legjelentősebbek Alfred Hitchcock filmjei, megalapozva ezzel az igazi thriller műfajátt is, a leghíresebb Psychon kívül (ami a mai napig talán a legjobban és minden erőlködés nélkül mutatja be a pszichopata viselkedést) ott van a Madarak, ami a történet egyszerűsége ellenére eléri a kívánt hatást, képes az elejétől a végéig feszültségben tartani a nézőt. A 60as évek elején jött ki a Lelkek karneválja, ami elég szürreális ahhoz, hogy említést tegyek róla, bizarr és igazi lélekbe markoló hangulata van. Érdekes lehet még az itthon kevéssé ismert Ártatlanok című film, amiben megjelenik a "gonosz, ijesztő kisgyerek" figura. 1968ban mutatják be a Rosemary gyermekét, Roman Polanski egyik legnagyobb alkotását. Rosemary a filmben a Gonosz ivadékát hozza világra, ezzel megteremtve a későbbi sátáni gyerek figuráját.
70es, 80as évek: Ez az az időszak, ahol rengeteg jót és jelentőset lehet felsorolni. Kezdjük az 1976os Ómennel, ami utána több folytatást és egy remaket is megélt, azonban az eredeti hangulatát és Gregory Peck játékát nem lehet felülmúlni. Az 1973as Ördögűző minden idők legrémisztőbb, legnyomasztóbb és sötétebb filmje ( tényleg). A film a szakma elismerését is kiváltotta, az alapjául szolgáló zenét pedig csak elég meghallani és kiráz tőle a hideg. A 80as évek elején elkezdődik a Rémálom az Elm utcában sikerszériája, valamint megjelennek a Stephen King adatptációkból készült filmek, ezek közül az egyik legfurcsább a Carrie, a legparább pedig természetesen a Kubrick nevével fémjelzett Ragyogás, Jach Nicholson megdöbbentő alakításával.
90es évektől napjainkig: A japán filmgyártás eleve lenyűgöző és ha valakik, hát ők értenek hozzá, hogyan kell igazi "sötét" filmet csinálni. A két legismertebb talán a Ringu, a Kör eredetije és a Ju-on, ebből az amerikai remake az Átok. A feldolgozások semmik ahhoz képest, amilyen nyomasztó és bizarr atmoszférát teremtenek meg az eredetikben.
Különlegesség lehet még Lars Von Trier minisorozata, a Birodalom (Riget), amiből később a Félelmek kórháza készült. Itt is érdemes a dán rendező művét megnézni az amerikai változat előtt.
A kilencvenes évek nagy durranása és a horrorok közül elsőként emelkedik ki az Ideglelés. A kézi kamerával felvett amatőr és dokumentaristának tűnő filmben, a három fiatal zseniális játékának köszönhetően egy olyan eredeti alkotást sikerült létrehozni, ami azóta is egyedülálló és a maga nemében még mindig a legjobb.
A 2000 utáni horrofilmek közül egyet emelnék ki, ami eredetiségével kitűnik a futószalagon gyártott filmek közül, ez pedig a spanyol Rec, erős idegzetűeknek.
Ha eltekintünk a rosszabbnál rosszabb és nevetségesebb kísértet és zombie filmektől, akkor találunk olyanokat is, amik a műfajukon túl képesek többet nyújtani, mint amit várnánk egy ilyen filmtől. Ezek nem a legijesztőbbek, vagy a legmegdöbbentőbbek, hanem azok, amikben felfedezhető az eredetiségre való törekvés és egy kis filmművészet.
Minden nap meg akart halni.
Közel a házhoz, szinte a hátsókertjében robogott el a vonat, este hattól reggel hatig, minden páros órában.
Idén is járják a világot a 2010-es év legjobbnak ítélt sajtófotói. A mintegy ötvenöt fotóriporter munkáiból álló World Press Photo kiállítás a Néprajzi Múzeumban tekinthető meg október 30-ig.
A monumentális csarnokban sétálva a paravánokról a szenvedés, a kegyetlenség és a halál fog farkasszemet nézni velünk. A képek nagy része megrázó, mi több sokkoló. Gyilkosságot, katasztrófát, vért és holttesteket tesznek örökké valóvá. Olyan pillanatokat, amelyekben nyoma sincs a kegyelemnek és a méltóságnak.
A World Press-t 1955-ben rendezték meg először, Hollandiában. A célja, hogy népszerűsítse a sajtófotósok munkáját, és felhívja a figyelmet a világban zajló erőszakra, világunk problémáira. A valóságot hivatott ábrázolni, legyen az akármilyen szörnyű. A valóság pedig már csak ilyen, meghalnak emberek, olykor százával.
Mégis felvetődött bennem a kérdés: Hol a határ? Ezek a képek vajon nem gázolnak-e bele az emberi méltóságba, majdnem annyira mint azok az események, amelyekről tudósítanak? Az, hogy poszter méretűre nagyítva a világ bármely pontján, bárki számára megtekinthető egy ember oszlásnak indult teste, valóban egy jelentéktelen áldozat a jó ügyért? Valóban ez az út vezetne az empátiához és a részvéthez? Nem hinném.
Már tavaly megfogalmazódtak bennem ezek e kételyek, és az idei World Press megerősítette őket. Mintha a legnagyobb nemzetközi sajtófotó kiállításon egyre nagyobb szerepet kapna a bulvár. A fotók megrendítőek lennének, de csupán hatásvadászok, elborzasztóak és üresek, mivel nem akarnak többet mondani, mint amit ábrázolnak: vért és halált, esztétikai szempontok és többletjelentés nélkül.
A XX. század elején még a háborús tudósításokban is kerülték a halál ennyire explicit megjelenítését. Az egyik ok az emberi méltóság tiszteletben tartása volt, a másik pedig egy tartalmasabb kifejezésmód lehetősége: a metaforáé. A halál ábrázolása csupán az élet hiányával, a háború megmutatása az üres csatateret ellepő ágyúgolyókkal.
Robert Capa törte át ezt a gátat A milicista hálával 1936-ban. Megmutatta a nagyközönségnek a halált,a maga csupasz és reális formájában. Fotóján a megfeszült, hátrahanyatló testet és arcot látjuk, de nincs vér vagy hús; ezek rejtve maradnak. Mindazt, amit Capa csupán sejtet, látni engedik a kiállítás egyes képei, egészen a részletekbe menően. Ma az ilyen felvételek nem számítanak kuriózumnak. Szinte minden nap találkozhatunk velük filmekben, híradókban és főként a nyomtatott sajtóban. A milicista halálát a különlegessége tette sikeressé, és az tette különlegessé, hogy az "első" volt. Ezek a fényképek a már szinte klisévé vált sokkoló naturalizmus folytonos fokozásával igyekeznek sikert elérni. Pedig kínálkozik egy egyszerűbb, emberibb, "régi" megoldás: a metafora és az elrejtve megmutatás.
Ez utóbbi megközelítést választotta Riccardo Venturi, olasz fotóriporter. A haiti földrengés helyszínén készült képén nincsen más, csupán a lángokban álló régi vaspiac épülete és egy kislány. A lány még csak nem is sír, csak "bámészkodik". A pillanat visszafogottságában, csendességében rejlik az ereje. Venturi összhangot talált megmutatás és elfedés között; mindkettő kell ahhoz, hogy eltudja indítani a befogadót egy úton, amelynek a végpontja lehet akár az empátia.
Természetesen nem ez volt az egyetlen ilyen stílusú kép az idei díjazottak között, de évről évre csökken a számuk. Egy ilyen kiemelkedő fotóművészeti eseményen ennek nem lenne szabad megtörténnie. Fontos, hogy ezek a sajtófotók kommunikálni akarjanak, kérdezzenek, különben pontosan azt veszítik el, amiért létrejöttek egykor.
r.a.
hogy anyámék mit gondolnak róla
azt én pont leszarom.
én úgy gyászolok, hogy este
elmegyek berúgni a legtávolabbi
helyre, ahova meghívnak, és egy
csajjal - aki nem is épp az esetem-
kényeztetem magam éjfélig,
majd mikor jön az utolsó vonat,
hogy vigyem haza magamhoz,
akkor nem hogy nem fekszem le
vele, de még kerülöm is a ráutaló
magatartást, aztán másnap
elképzelem, akkor az egyetemen
nem azért álltam -mondhatni
szédültem ki- a büfénél a sorból,
mert anyám felhívott, hogy a ceglédi
kórházba már ne menjek-
" már nincs velünk tata"
és emlékszem milyen volt,
amikor a vonaton módszeresen előtört
a verselhetnékem. nincs bűntudat,
csak első szó. lehetőséget láttam benne,
kihívást, "mert most tényleg nem
akárkinek halt meg a nagyapja".
próbáltam rögzíteni másnapos fejjel,
és azon bosszankodtam, istenem,
mekkora közhelyek a szavak,
semmi egyéniség nincs mögötte,
pedig ez most mind velem történik.
otthon anyám épp aznap "ünnepelte" a
születésnapját, így a halottról, anyám apjáról,
csak a temetésen esett szó,
majd anyám a ravatalozónál
a bűntudattól, mi nem tudom mitől,
folyamatosan sírtunk
A most elmúlt hétvége, ritka gazdag volt eseményekben, erről egy rövid visszatekintéssel emlékeznénk meg.
Az esendőségem már csak döntés,
véletleneim a halandóság árnyékba zárva
Bele van temetve a szénbe minden könnyem,
már nincs vödör, mit leeresztenék a mélybe.
Kilúgozódtam,
a víz semlegessége
már nagyon régen megborult.
Érzem őt: így is úgy is,
de csakúgy már soha.
Az én sírásom már nem sír,
mintha mindig csak tárgyak
lettek volna azok
a házak otthonos hangulattal.
Sírj, sírj!
És nem tudod látni
a sebben a vért.
Nyílás az anyag áradásra.
De ma félem igazán,
hogy elszaladtam.
Egyszer régen volt a techno. Meg az indusztriál. Meg a minimal. Egyszer régen Detroitból valami elindult, átégette az underground világot, és még most is szeretjük. Ti? Lehet nem. Én igen. A nem mindenkinek elérhető kultúra: TELEKOM BÓNUSZ ELECTRONIC MUSIC FESTIVAL 2011.
A mai srácok kevese tudja, hogy a 90-es években mennyire ízzott az underground Magyarországon (is). Sok jó klub, sok sztár volt a magyarok között is: Jutasi, Newl, Tommyboy, Budai...stb. Így a soron következő sorok, izgalmasabbak lehetnek az előttem lévőknek és nekünk, mint az utánunk jövőknek.
öt perc az élet. fekete zászló
ahogy elérek az aluljáróból
az epületig az egész lepereg
ahogy belépek az ajtón
rám néznek késtem. megnéznek
fagyos kezem a táskában keres
tollért nyúl és írni kezd
a lapon serceg a tinta hegye
nem gondolkodom, csak írok
és félek hogy valami kimaradt
és elfelejtem
A Puzsér FAM kombó utóbbi adásai ismét csak megedzették a rekeszizmokat, és növelték a szürkeállományt is.
A keskeny Walter utca macskakövei eső után napoztak a pár órára beordító napfényben. A legtöbbjük szines levelekbe burkolózva fénylett, akár egy koszos drágakő. Két oldalt házfalak tornyosultak, és összesen csak egy kapualj, egy öreg gesztenyefa és egy szobor volt az elfelejtett városrészben.
Jancsó Miklós idén szeptember 27.-én ünnepelte 90. születésnapját, ezen apropóból az Urániában 24 órás ingyenes filmvetítés során ismert és kevésbé ismertebb filmjeit tekinthették meg az érdeklődők. Jancsó a magyar filmművészet egyik legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb alakja, élete során többször sikerült újítania a magyar és kelet-európai filmművészetben egyaránt, sajátos szimbolikájával és stílusával egyedülálló alkotásokat teremtenie.
Egy tipikus csütörtök esti buli előtti hangulatos, szórakoztató és tulajdonképpen hasznos program lehet a Mika Tivadarban múlt héten elindított beszélgetéssorozat Puzsér Róbert és Farkas Attila Mártonnal. A programban „Több, mint magyar” cím alatt fut a beszélgetés, de az ígéretek szerint itt kultúra, aktuális hírek, események lesznek terítéken és kivesézve, alkalmanként ismert emberek vendég szereplésével.
Mint ahogy ez mostanában hazánkban megszokott, tegnapelőtt, egy szép meleg vasárnap, Budapest lakossága ismét kénytelen volt élni, gyatra jogaival: tüntetni azért, hogy szórakozhasson még, "mert szeretnénk egy normális, európai kultúrvárosban élni" Novák Péter szavaival élve.
A konferencia a Street Fashion Budapest keretein belül került megszervezésre a Kiscelli Múzeum templomában. Maga a helyszín talán bizarrnak hat így első hallásra, de meglepően jól működött, a hatalmas belmagassággal rendelkező aula valóban lenyűgöző volt, bár az előadók sokszor elvesztek benne. Sajnos a technika ördöge is hivatalos volt, meg is érkezett egy-egy kialudt égő vagy hangosítási hiba formájában.
Kétségtelenül az ősz egyik legjobban várt és legnagyobb hatást kiváltó művészfilmje a spanyol mester talán eddigi legdurvább víziója. Ha beütjük a film címét a keresőkbe rengeteg kritikát és cikket találunk róla, amiket egyszerűen tilos elolvasni a film megnézése előtt. Rendkívül kevés háttérinformációval ültem be a moziba és a hatás nem maradt el: a film vége után nehéz szóhoz jutni. Almodóvarnak ezt a művét nagyon nehéz befogadni, értelmezni , szeretni pedig szinte képtelenség.
Többször tanúja lehettem már a kollégium inkább tudás, semmint kultúraterjesztő tevékenységének. Legutóbb szeptember 10-én Spiró György társalgását élvezhették a jelenlevők.
Az utóbbi időkben méltán felkapott Mika Tivadar színpadán, a kedd esti programsorozat indítójaként lépett fel Barabás Lőrinc, magát kísérve almás számítógépén összeszerkesztett d'n'b-es, dubstepes és egyéb elektromos alapjaival.
Egy hely az élhető kultúráért, ahol az illem határain belül a magánügy lehet közkincs, a közügy pedig mankó a leginkább "kétségbeesettek" számára. A blog, ahol megmutatjuk, a kultúrához nem kell vastag pénztárca, se fárasztó jómodor, egyszerűen a szokásos esti városi bolyongásokat szeretnénk jó irányba terelni: két kocsma között egy hangulatos programra betérni.
A nem túl jól megszervezett, nem túl jó napra tett, és nem túl magyar, de legalábbis fiatal/diákbarát eseményből egyetlen pozitívumot mégis fel tudnánk hozni, de sajnos ez sem a szervezés érdeme.
